utoljára

még vacsoráztam egyet b.-vel. írnám, hogy a menzán, de ez kissé félrevezető, a krémleves-polipragu-desszert-üdítő kombónak nem sok köze van az otthoni közállapotokhoz. koccintani tejberizzsel.

most fredericával teszünk-veszünk, ő is holnap indul. imént jajjgatott, hogy esik az eső, ilyenkor fél repülni. fredericát bizonyos elemzők a jóisten 10 legaranyosabb teremtménye közé sorolják, joggal. minap leguggolt, és befogta a fülét, mert a szomszédok a gyerek előtt kiabáltak. a macskával olaszul beszél. általában ugrándozva közlekedik. szombaton táncikálva húzta maga után a porszívót, de mikor az alvó macska a zajra felkapta a fejét, rémülten-esdeklőn nézett rá: scusi. készen vagyok tőle. ráadásul lelkesen mosogat. (fent a lakóközösségünk látható.)

de holnap repülök. na, még nem haza, nyugalom, mert bár jó lenne, de egy ilyen szívhez szóló, hm, szakmai meghívásnak nem lehet nem eleget tenni (kiemelés tőlem):

"No worries
and suprise suprise..I will be in London
look forward to seeing you
dont forget to bring some cigarettes and maybe a suitable bottle of booze.

Prof Michel Julian
European Theatre Co-ordinate"

karácsony után igyekszem mindenkivel kommunikálni,

csók és könny

arcos, csoda

szombaton valami olyasmi történt, amit a naiv és érzelgős lelkek (pölö én) hajlamos (hát igen, miért ne, ez a blog már úgyis menthetetlen) - csodának nevezni.

B. utolsó estéje volt Lisszabonban. Legutóbb négy éve volt itt, hármasban O.-val és velem, ahogy most is. Akkor csak egy napot töltöttünk itt, átszállóban Arcos de Valdevez, a hegyektől ölelt kis északi falu felé, ami azóta is álmaink kis fészke, ritka az olyan hónap, hogy említetlenül maradjon.

Szóval ballagunk a partinegyed felé kissé bánatosan, amikor valami furcsa zene dübörög ránk a katedrális oldalából. Végül is miért ne pislantsuk meg. Egy emeleti lakásból jön a fény, és már fordulnánk el, amikor meglátjuk a feliratot. Casa do Conselho de Arcos de Valdevez. Azaz Arcos közösségi háza. Mi ez. Sokáig nem tudunk megszólalni. Felmegyünk a lépcsőn, és az ajtó, amely (mint kiderül) mindig zárva van (zártkörű klub), most épp nyitva maradt. Belépünk, csak egy küszöb, de nagyon messze érkezünk.

Én ezt nem tudom visszaadni, csak a körülményeket: gyerektől a nagypapáig, sok fiatal, büfé, kártyázók, és benn élő zenekar, hangszerek, énekesek, kórus, és valami döbbenetes néptánc. Mindez egy kis lakásban. Más idő, más tér.

Mennyi az esélye, tényleg, hogy pont mi hárman megtaláljuk pont ezt a helyet, pont amikor ez van (hetente pár óra), pont nyitva az ajtó... Satöbbi.

Hellyel kínálnak, mosolyognak, mi meg ülünk, és nézünk. Jó, nem, tényleg nem tudom elmondani.

A képen jobbra a Télapó. Ennyi.

Amúgy ma véget ért a vendégjárás nálam, 1 + 1 hét, 2 + 2 barát. Fáradt vagyok, kövér, szegény - és boldog.

innen-onnan

hogy honnan és hogyan tud segítség érkezni egy borzalmas napon (mondjuk a legdepisebb félnapom az elmúlt fél évben). mégiscsak meglepő, milyen kis hülyeségeken el tud evickélni az ember ilyenkor.

egy ajándék kávé a cukrászdában. egy vicces cukros tasak. egy véletlenül elém került Kertész-könyv sorai a könyvtárban. egy szemlesütve odaadott fél narancs egy kollégiumban. egy falra festett idézet a metróban. a makacs napsütés. rossz portugál szóviccek. egy elsózva is gyönyörű sültcsirke a sütőnkben. a baba a kedvenc kocsmárosném karjában. ilyenek.

de az, hogy mégis valahogy boldogan feküdtem le, már a vendégeimnek köszönhető, és kevésbé meglepő, bár nem kevésbé, hm, hát... jó.

unalmas cikkek

a kintlétem alatt is jelennek meg dolgaim, egy részüket még otthon, egy részüket már itt kint írtam. ha véletlen valakit érdekel:

van itt rúdtáncbajnokság; van olyan, amiért nem mehetek többet debrecenbe; még olyan is, amire kivételesen büszke vagyok; meg fejtő feri bácsi; a zsidóság története; irodalmi belterj; és egy nagy olvasmányélmény.

aztán majd jönnek a helyi ízek is, mert hát élni is kell valamiből.

amúgy tegnap találkoztam vele egy bárban. élőben is egyszerre aranyos és ijesztő. jó, inkább ijesztő.