a hely szelleme 1.

szükségszerűen kérészéletű sorozatunk első darabja a Largo do Carmo körüljárására vállalkozik.

szerelem első látásra. ez a kedvenc terem, és erre nincs racionális magyarázat, mert nem a legszebb, ritkán is járok arra, meghatározó emlék nem köt oda, de mégis. meglepett, amikor F. azt mondta, neki is az a kedvence. aztán B. is. kell, hogy legyen benne valami. egyszer ott söröztünk, és mindenki egyetértett, hogy ott valahogy melegebb van, mint máshol.

itt állt az első portugál egyetem, de ez nem érdekes. 1974 április 26-a viszont igen. 50 év diktatúra után néhány katonatiszt kezdeményezésére fél nap alatt megfordul a világ. a téren álló palotába húzódott vissza a miniszterelnök, Caetano. álltak a tankok, körülöttük tömeg, mindenki jelszavakat skandált, és lassan elhitték, hogy tényleg megtörténhet. hogy azok a tankok tüzet nyitnak, és szétlövik a diktátorukat. aztán persze nem így, tárgyalások, miegyéb. ez is a térhez tartozik.

és van ott egy tök jó kisvendéglő.

mindenhol ott vannak

talán túl sokat voltam itt magyarokkal. bizonyos szempontból lustaságból: véletlenül és elég gyorsan megbarátkoztam 3-4 emberrel, és aztán nemigen volt igényem többre. persze, mindenféle népséggel akadt dolgom, pár emberrel jóban is lettem, de a legközelebbi embereim magyarok voltak. ami a nyelvi fejlődésem szempontjából mindenképpen káros. igaz ugyanakkor, hogy nagyjából leszarom a nyelvi fejlődésemet.

meg hát akkor is magyarokba botlottam, amikor nem akartam, szóval nem az én hibám. tegnap viszont biztonságban éreztem magam, abban a házibuliban nem volt senki hazámfia, aztán egyszercsak, hopp, ott terem az asztalon egy üveg tokaji aszú. nincs menekvés.

nem sokkal később pedig, az olasz részlegnek hála, világossá vált a "puttonyos" és a "puttana" (= kurva) szavak közti hátborzongató hasonlatosság is.

a szerelmes boszorkány odúja

minden nap kint ül a templomunk melletti padon. ötvenes, koszos, megbízhatóan borvirágos arcú nő. általában egy kannás bor a társasága, de néha leáll valaki beszélgetni vele. láttam már verekedni, autó alá vizelni, ilyesmik. ha meglát, megmozdul valami a vizenyős szemeiben. néha odaszól valamit, hogy menjek oda, ad egy csókot. satöbbi. néha csak néz.

ma feladtam egy levelet. a legközelebbi postaláda történetesen a város egyik legszebb kilátójában van. lesétáltam a turistaösvényen, a világörökség-villamos vonalán, és befordultam egy utcába, ahol még soha. és most épp ezért. teljes csönd van, ember nincs, csak galambok. és a szokásosnál is szembetűnőbb nyomor. egy háznak becézett kőrakás aljában lyukak. a másfél méteres ajtókon jön ki a bűz. benn sötét, de el tudom képzelni. ott ül benn. továbbmegyek, és kiderül, hogy a travessa de merceeiro, a "fűszeres átjárója" nem átjáró sehova, zsákutca. mikor vissza, már az ajtóban, magyarázza, hogy arrafelé nincs kijárat, de ha már erre járok... közben vadul cuppogtat. ilyen lenne hát az a bizonyos csók. mosolygok és továbbmegyek. mikor visszanézek, cuppant kettőt, és kiabál, hogy nincs kijárat.

módszeresen fárasztom a látványt. mint a - nem is tudom - horgász a halat, vagy, engedve a hely szellemének: torreádor a bikát. várom, hogy egy reggel felkelek, és amikor felállok, és jobbra nézek, egyszercsak majd, hirtelen - nem történik semmi. unottan kisétálok a konyhába. de erre már kevés a remény. több száz képet csináltam az ablakból, valószínűleg soha senki nem fogja végignézni, én sem. meg amúgy mellesleg ebben az ablakban szereltem szét aztán meg raktam össze az életemet, sok estén keresztül, olyan alaposan, mint még talán soha (nem talán, biztos).

mindegy, azt hiszem unatkozom. (szobafogság, tanulnom kéne.)

még itt, csak itt

most, hogy kifelé áll a szekerem rúdja, jobban odafigyelek. mondjuk arra, hogy minden nap sétáljak a környéken. vagy, ha lehet, minél több helyre menjek gyalog. hogy "felfedezzek" még ezt-azt. itt ez elég könnyű. ma tíz percig néztem, ahogy a giccses naplementében sirályok halakat próbálnak kikapni a vízből. (elég balfaszok.)

meg az is furcsa, ahogy kimerevednek a leghétköznapibb a képek. mindig is szerettem hűvös szélben, napsütésben zuhanyozni - de csak ma jutott eszembe, hogy ilyet azért nem sok helyen lehet. Kell hozzá egy zuhanyzófülke, ahová egy kis ablakon besüt a nap, kell hozzá, hogy hideg legyen, de ne nagyon, kell hozzá, hogy ne legyen fűtés, és így nyugodtan nyitva hagyhasd az ablakot, és kell egy bazi nagy folyó meg egy óceán a közelbe, hogy friss legyen a levegő.

a többi már megy magától.

(kép ellopva, utólag hozzáadva)

egyetem. szeretem,

hogy a konyhásnénik műszak után leülnek együtt ebédelni egy üveg vörösborral; hogy mindig úgy hívnak, querido; hogy mindig mosolyognak, amikor mindenből kérek; hogy a esőre való tekintettel mindenki az előcsarnokban cigizik, és senki nem szól; hogy a városi könyvtár udvarán pávák sétálnak, és nem értem miért.

filmkockák, vágva

talán ez lesz a legjobb: képek futószalagon, ahogy jöttek, így is éltem meg, és akkor legyen mondjuk minden napról nagyjából egy.

vacsora után ülök az ablakban, megírom az előző bejegyzést; ír zene(kar) és kemény sörhab egy camdeni pubban; reggeli fények michelnél, a nappaliban; kilépek a britshből, és arcomba esik az első hó; egy halott park; egy viva nevű lány elsírja magát, mikor hajnalban lelép a buliból; irigy hónaljmirigy-klipek egy orvosi rendelőben; nyugalom és cseh tamás egy reggeli kanapén; cigizek az udvaron, és nézem a diófa helyét; középiskola-retró egy füstös kocsmában; templom, egy fej a vállamon; egy baba játszik az ölemben; ugrálok egy tánctéren, valahogy két deci whiskey van a kezemben; pörköltöt főzünk és közben borozunk (vagy fordítva); versekre mosogatok, mint régen; az a rész, amikor a vonat közvetlenül a vízparton megy; fuss, lola, fuss - mormogom magam elé a ködben; reggel átsétálok a lánchídon; négy gólt rúgok henry-val egy meccsen; fénylenek a dombok hűvösvölgy körül; kocsi hátsóülése, a duna fölött kel fel a nap; leülök a tanszéki kanapéra; csönd és hó az erdőszélen; zene és kivételesen komolyság a konyhában; a humor a reménytelenség udvariassága - mondja a festő a melegbárban, miközben orsi whiskey-t töltöget az asztal alatt; "tánc" közben "franciául" "flörtölök" (az idézőjelek indokoltak); a boul mich-en ömlik a hó; a metrón arab nő kéreget, rossz franciasággal, valami hátborzongató, történelem előtti kántálással; vacsora után ülök az ablakban, federica ugrál, megírom ezt.

(nagyon, nagyon, nagyon sokat sétáltam, amúgy. utcán és múzeumban. nagyon sokat. tényleg nagyon. komolyan. nagyon.)

másmilyen képek a photoblogon, nincs mind linkelve.

utoljára

még vacsoráztam egyet b.-vel. írnám, hogy a menzán, de ez kissé félrevezető, a krémleves-polipragu-desszert-üdítő kombónak nem sok köze van az otthoni közállapotokhoz. koccintani tejberizzsel.

most fredericával teszünk-veszünk, ő is holnap indul. imént jajjgatott, hogy esik az eső, ilyenkor fél repülni. fredericát bizonyos elemzők a jóisten 10 legaranyosabb teremtménye közé sorolják, joggal. minap leguggolt, és befogta a fülét, mert a szomszédok a gyerek előtt kiabáltak. a macskával olaszul beszél. általában ugrándozva közlekedik. szombaton táncikálva húzta maga után a porszívót, de mikor az alvó macska a zajra felkapta a fejét, rémülten-esdeklőn nézett rá: scusi. készen vagyok tőle. ráadásul lelkesen mosogat. (fent a lakóközösségünk látható.)

de holnap repülök. na, még nem haza, nyugalom, mert bár jó lenne, de egy ilyen szívhez szóló, hm, szakmai meghívásnak nem lehet nem eleget tenni (kiemelés tőlem):

"No worries
and suprise suprise..I will be in London
look forward to seeing you
dont forget to bring some cigarettes and maybe a suitable bottle of booze.

Prof Michel Julian
European Theatre Co-ordinate"

karácsony után igyekszem mindenkivel kommunikálni,

csók és könny

arcos, csoda

szombaton valami olyasmi történt, amit a naiv és érzelgős lelkek (pölö én) hajlamos (hát igen, miért ne, ez a blog már úgyis menthetetlen) - csodának nevezni.

B. utolsó estéje volt Lisszabonban. Legutóbb négy éve volt itt, hármasban O.-val és velem, ahogy most is. Akkor csak egy napot töltöttünk itt, átszállóban Arcos de Valdevez, a hegyektől ölelt kis északi falu felé, ami azóta is álmaink kis fészke, ritka az olyan hónap, hogy említetlenül maradjon.

Szóval ballagunk a partinegyed felé kissé bánatosan, amikor valami furcsa zene dübörög ránk a katedrális oldalából. Végül is miért ne pislantsuk meg. Egy emeleti lakásból jön a fény, és már fordulnánk el, amikor meglátjuk a feliratot. Casa do Conselho de Arcos de Valdevez. Azaz Arcos közösségi háza. Mi ez. Sokáig nem tudunk megszólalni. Felmegyünk a lépcsőn, és az ajtó, amely (mint kiderül) mindig zárva van (zártkörű klub), most épp nyitva maradt. Belépünk, csak egy küszöb, de nagyon messze érkezünk.

Én ezt nem tudom visszaadni, csak a körülményeket: gyerektől a nagypapáig, sok fiatal, büfé, kártyázók, és benn élő zenekar, hangszerek, énekesek, kórus, és valami döbbenetes néptánc. Mindez egy kis lakásban. Más idő, más tér.

Mennyi az esélye, tényleg, hogy pont mi hárman megtaláljuk pont ezt a helyet, pont amikor ez van (hetente pár óra), pont nyitva az ajtó... Satöbbi.

Hellyel kínálnak, mosolyognak, mi meg ülünk, és nézünk. Jó, nem, tényleg nem tudom elmondani.

A képen jobbra a Télapó. Ennyi.

Amúgy ma véget ért a vendégjárás nálam, 1 + 1 hét, 2 + 2 barát. Fáradt vagyok, kövér, szegény - és boldog.

innen-onnan

hogy honnan és hogyan tud segítség érkezni egy borzalmas napon (mondjuk a legdepisebb félnapom az elmúlt fél évben). mégiscsak meglepő, milyen kis hülyeségeken el tud evickélni az ember ilyenkor.

egy ajándék kávé a cukrászdában. egy vicces cukros tasak. egy véletlenül elém került Kertész-könyv sorai a könyvtárban. egy szemlesütve odaadott fél narancs egy kollégiumban. egy falra festett idézet a metróban. a makacs napsütés. rossz portugál szóviccek. egy elsózva is gyönyörű sültcsirke a sütőnkben. a baba a kedvenc kocsmárosném karjában. ilyenek.

de az, hogy mégis valahogy boldogan feküdtem le, már a vendégeimnek köszönhető, és kevésbé meglepő, bár nem kevésbé, hm, hát... jó.