módszeresen fárasztom a látványt. mint a - nem is tudom - horgász a halat, vagy, engedve a hely szellemének: torreádor a bikát. várom, hogy egy reggel felkelek, és amikor felállok, és jobbra nézek, egyszercsak majd, hirtelen - nem történik semmi. unottan kisétálok a konyhába. de erre már kevés a remény. több száz képet csináltam az ablakból, valószínűleg soha senki nem fogja végignézni, én sem. meg amúgy mellesleg ebben az ablakban szereltem szét aztán meg raktam össze az életemet, sok estén keresztül, olyan alaposan, mint még talán soha (nem talán, biztos).

mindegy, azt hiszem unatkozom. (szobafogság, tanulnom kéne.)