a szerelmes boszorkány odúja

minden nap kint ül a templomunk melletti padon. ötvenes, koszos, megbízhatóan borvirágos arcú nő. általában egy kannás bor a társasága, de néha leáll valaki beszélgetni vele. láttam már verekedni, autó alá vizelni, ilyesmik. ha meglát, megmozdul valami a vizenyős szemeiben. néha odaszól valamit, hogy menjek oda, ad egy csókot. satöbbi. néha csak néz.

ma feladtam egy levelet. a legközelebbi postaláda történetesen a város egyik legszebb kilátójában van. lesétáltam a turistaösvényen, a világörökség-villamos vonalán, és befordultam egy utcába, ahol még soha. és most épp ezért. teljes csönd van, ember nincs, csak galambok. és a szokásosnál is szembetűnőbb nyomor. egy háznak becézett kőrakás aljában lyukak. a másfél méteres ajtókon jön ki a bűz. benn sötét, de el tudom képzelni. ott ül benn. továbbmegyek, és kiderül, hogy a travessa de merceeiro, a "fűszeres átjárója" nem átjáró sehova, zsákutca. mikor vissza, már az ajtóban, magyarázza, hogy arrafelé nincs kijárat, de ha már erre járok... közben vadul cuppogtat. ilyen lenne hát az a bizonyos csók. mosolygok és továbbmegyek. mikor visszanézek, cuppant kettőt, és kiabál, hogy nincs kijárat.